Ember és környezetének viszonya, ezen belül az építészet társadalmi-gazdasági szerepe talán soha nem volt annyira összetett és ellentmondásos, mint manapság. A valósággal néha nehéz szembenézni, ezért az óvatos fogalmazás. Pedig naponta személyesen tapasztalhatjuk, hogy a világot mély gazdasági és – ami még rosszabb – morális válság sújtja. Az építészet törvényszerűen magán viseli ennek minden következményét. Egyfelől mind gyakoribb, hogy a ház áru, öncélú üzletelés tárgya, haszonszerzés eszköze lesz, hogy az építészet a pénz szolgálatába áll. Gigantikus projektek a tengerek vizein, sípálya a sivatagban, egykori szántóföldeket elfoglaló kaszinóvárosok, kiadhatatlan bérirodaházak, eladhatatlan (“mediterrán” vagy “bauhaus” – mindegy) lakóparkok jelzik az aránytévesztés és értékzavar minden szinten való jelenlétét. Másfelől viszont a nyomor, a szükség építészete észlelhető a szegénység fájdalmas kivetüléseként.

Az természetes, hogy az építészet különböző korok és helyek kultúráiban sajátos kettősségben jelenik meg: az iskolázottságon alapuló intézményesült építészet mellett az ösztönös, építészek nélküli építészet is mindig jelen van. Ez a külső megjelenésében olykor látványosan eltérő két épített világ azonban a történeti korokban mélyebb összefüggéseit tekintve mégis egylényegű maradt. Építeni eredendően annyit jelent, mint helyet teremteni az egyéni és a közösségi lét számára, vagyis az emberi életet, annak valóságos igényeit szolgálni. Ez a jelentés ma gyakran feledésbe merül.

Az építészek felelőssége ebben a helyzetben megnő, a szűken értelmezett szakmai ismeretek birtoklásának szükségessége mellett előtérbe kerül az arányosság, a helyénvalóság, a szociális érzékenység kérdése. Az olyan új fogalmak megjelenése, mint a slow-tech és a low-tech, a high-tech monopóliumának elvesztését jelzik. Az építészeti közgondolkodásban egyre nagyobb hangsúlyt kap a helyi tudás, az építészet közösségi jellege és az építés logikája.

Különösen fontos, hogy ezek az új szempontok az építészképzésben felbukkanjanak és mester-tanítvány kontextusban is vizsgálat tárgyává váljanak. A mester tapasztalata és a tanítvány kíváncsisága együtt képezik alapját a kölcsönösségen alapuló együttdolgozásnak, a párbeszédnek, teremtik meg esélyét az építészműhelyek (iskolák) megszületésének. A Középülettervezési tanszéken a képzés hagyományosan az alkotás és oktatás-kutatás párhuzamos jelenlétén alapul. Ez a párhuzam nagymértékű nyitottságot és széleskörű együttműködést feltételez. Nyitottságot és együttműködést keresünk az élet minden területén: a tanár-diák kapcsolatban, a tanszékek és posztgraduális képzések közötti párbeszédben, partnerséget ajánlunk a szakmai szervezeteknek és más építész iskoláknak. Az építészet természeténél fogva utat nyithat egy új szintézis megteremtésére, az egyre nagyobb számban felbukkanó új gondolatok integrálására. Ezt az utat csak együtt tudjuk végigjárni.

Balázs Mihály DLA építész

Budapest, 2011. szeptember

Ma két ellentétes tendencia hat a világ építészetében. Az egyik a globális irány, ami a felszínen csillogó, mindenkori divatot is képviseli és ezáltal könnyen megragadja a figyelmet, így a hallgatókét is. A másik a tradicionális – regionális felfogás, amely általában kevésbé látványos, de vannak mély tartalmai, gyökerei, hagyományai, főként pedig helyi meghatározottságai. Ezt próbálom az oktatás középpontjává tenni. A regionalitás esetében hangsúlyozottan nem arról van szó, hogy ez közvetlenül megjelenne a formákban, mert az didaktikus, felszínes értelmezés volna. A regionalitás sokkal inkább szemléletmód, amely azt igényli az építésztől, hogy az idő teljes mélységében ismerje, érzékelje, érezze át azt a helyet, ezáltal azt a szituációt, ahol él és dolgozik. Ismerje annak múltját, a gyökereket, a hagyományokat, és ismerje annak jelenét beleértve az aktualitások minden rétegét. A regionalitásban tehát – az én értelmezésem szerint legalábbis – erőteljesen benne van a jelen felszíne is. A divatok is. Csak mindez átértékelve, átszűrve az alapos helyismeret szűrőjén. Hogy az újdonság ne maradjon folyamatosan feszültségeket ébresztő idegen elem, hanem képes legyen beleszervesülni a hely valóságába. A regionalitásban benne van a jelen mély valósága is. Például az, hogy Európában mi a szegény nemzetek közé tartozunk. És hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből, az építészetnek is tennie kell. Sok példa van erre. Finnország, Portugália gazdasági felemelkedését az építészet is segítette, és a gazdasági felemelkedés egyben az építészetüket is magasra emelte. A módszer ősi; a szükségből erényt kell kovácsolni. Ezért nem szabad pazarolni. Tudatosan, okosan, jól gazdálkodva kell felhasználni azt, ami éppen jut. A jó gazda szelleme pedig csak abban élhet, aki otthon van ott, ahol él.

Ma az újdonságok, a folyamatosan megújuló formák, az ezernyi egyéni stílus dinamikus világában élünk. Ezért lehetetlen stiláris oldalról meghatározni az építészoktatást. Nincs olyan értékrend, amely alapján általános igénnyel lehet kiválasztani stílusok és formák állandóan változó tömegéből valahányat. De nem is lenne értelme az ilyen választásnak, hiszen bármely kiválasztott forma gyorsan idejét múlttá válhat. Ebben az értelemben az oktatásra nehezebb feladat hárul, mint korábban. Nem az irányt kell megismertetni, hanem a tájékozódás képességét kell megtanítani. Ennek pedig alapja az önismeret. “Gnóthi szeauton” – “ismerd meg önmagadat”, állott a delphoi Apolló templomra vésve a minden ismeret megszerzését megelőző és feltételező alapismeret. Úgy érzem, a mi korunkban különös aktualitása van ennek. Az, hogy önismeretre neveljünk, ezáltal a tájékozódás képességének feltételét megtanítsuk, alapvetően igényli a személyességet, konkrétan a kiscsoportos foglalkozásokat. Ez a mostani tömegoktatás időszakában fokozottan nehéz feladat. Az oktatástól sokkal több oktatót, az oktatóktól sokkal több időt, türelmet igényel. Szerencsére az építész szakmában mindig volt most is van, sok-sok áldozatkész ember, aki szívügyének érzi az oktatást és külsősként segíti a tanszék munkáját. Nélkülük lehetetlen lenne teljesíteni kitűzött céljainkat. Köszönet Nekik, köszönet Mindnyájuknak, hiszen az ő áldozatvállalásuk árán lehetséges fenntartani a kiscsoportos oktatást, ezáltal az egyre lényegesebbé váló személyességet az építészoktatásban.

Önismeret és az idő teljes mélységében való helyismeret. Ezek az alapok. Legalábbis az én építészoktatási filozófiám ezeken nyugszik. Egyszerűbben fogalmazva formai vagy stiláris kérdések helyett morális támpontokat próbálok találni, mind az építészeti, mind az oktatási munkámhoz. Három szóban összefoglalva: tisztaságot, természetességet, egyszerűséget szeretnék.

Cságoly Ferenc DLA Dsc

Közép 60 kiállítás, 2006