Néhány szó

egy kimondhatatlanul hosszú nevű

építész képzésről

A Budapesti Műszaki Egyetem építész – tervező szakmérnök képzése négy éve indult, immár a második ciklus vége felé közeledünk. Létrejötte egyenes következménye az utóbbi két évtizedben gyökeresen és sokrétűen megváltozott felsőoktatási helyzetnek. Ebben az időszakban, ahogyan a felsőoktatásban általában, úgy az építészképzésben is a mennyiségi változások voltak a jellemzők. Megsokszorozódtak a képzési helyek és a képzési helyeken belül is többszörösére nőtt a felvettek száma. Ma ötször-hatszor annyi építészhallgató van országszerte, mint volt, mondjuk húsz évvel ezelőtt.

Ez a drámai változás egyszerre áldás és átok, azaz előnyökkel és hátrányokkal egyaránt jár. Előnye az, hogy ezáltal növekszik, vagy növekedhet a kiművelt emberfők sokasága. Hátrányai azonban számosabbak. A szükségtelenül nagy mennyiségi növekedés óhatatlanul jelenti az oktatás átlagos minőségének romlását, az építész diploma értékének devalválódását és tágasabban szemlélve a szakma presztízsének térvesztését.

Amikor az új képzés indításáról 2002 táján gondolkodni kezdtünk, éppen e könnyen belátható hátrányok enyhítése volt a célunk. Azaz minőségi képzést terveztünk, az építész diploma magasabb szintre emelését, egy igényesebb szinten dolgozó fiatal építész réteg kinevelését és ezek által a szakmai szinvonal fejlődésének lehetőségét.

Szándékosan kerülöm az „elit” kifejezés használatát. Egyrészről azért, mert úgy érzem sokféle érzelmi tartalom tapadt erre a fogalomra az elmúlt évtizedekben. A pejoratív arisztokratikusság és a pozitív kiválóság zavaró kétértelműsége. Másrészről meg azért, mert úgy érzem nem ez a lényeg, mert az elit nem egy iskola működésének eredménye, hanem az élet teljességében nevelődik, alakul. Viszont mindig voltak, vannak, lesznek fiatalok és kevésbé fiatalok, akik belső késztetéstől hajtva, az addig megszerzett fokozatoktól függetlenül tovább akarnak tanulni. Fejleszteni tudásukat, világképüket, önmagukat.

Értük vagyunk. És nyilván nem csak mi, hanem hála Istennek mások is, sokan. Fiatal építészek továbbképzésének ma több alternatívája is van. Először is az építész képzőhelyekhez kötődő különböző (PhD, DLA) doktori iskolák. Ezek meghatározott célja a leendő oktatók – kutatók képzése, ezáltal lényegileg elméleti képzések. Az építész szakma gyakorlati oldalához vonzódó, a tervezést élethivatásnak tekintő fiatalok számára már kevesebb a lehetőség. A Mesteriskola, a Vándoriskola és a mi képzésünk.

A három közül mi vagyunk a legfiatalabbak és mi vagyunk az egyetlenek, ahol a képzés államilag elismert, azaz akkreditált diplomával zárul. Ennek pedig a jövőben nagy értéke lesz. A tömeges képzés miatt egyre jobban elértéktelenedő építész diploma feletti új minőséget garantálja és nem csak nálunk, hanem a kölcsönös megállapodások eredményeképpen szerte Európában. Mert ebből a szempontból Európában is hasonló a helyzet, mint nálunk. Ott is több a képzőhely és a diplomás a szükségesnél, ott is devalválódik az egyetemi szintű építészeti diploma értéke.

A hivatalos elnevezés „BME építész – tervező szakmérnöki képzés”, mi azonban magunk között mesterkurzusnak hívjuk. Ez a megnevezés az irodalomban, a zene- vagy képzőművészetben olyan továbbképzési formákat jelent, amikor is egy, vagy több mester rövidebb – hosszabb képzést tart a már diplomával rendelkező jelentkezők számára. Mi is ezt tesszük az építészet területén. A mesterek ismert és elismert építészegyéniségek: Balázs Mihály, Fejérdy Péter, Golda János, Karácsony Tamás, Major György, Sugár Péter, U. Nagy Gábor. Köréjük szerveződik három – négy fős kis csapatokban és szemeszterenként változó felállásban a hallgatók köre. A mesterek szakmai tudása és embersége a kurzus meghatározó alapja. Ehhez azonban sokan, sokféle értéket tesznek hozzá. A képzés szellemiségének formálásban segítenek Somogyi Krisztina esztéta, Sulyok Miklós művészettörténész, Répás Ferenc építész, Wesselényi Garay Andor építész, kritikus. És nagyon sokan vannak azok, akik ezt a szellemiséget előadásokkal, vagy előadás sorozatokkal gazdagították. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Déry Attila, Ertsey Attila, Gerle János, Karátson Gábor, Kerékgyártó Béla, Kunszt György, Lakner Antal, Reischl Gábor, Solymos Sándor, Szabó László, Vámos Dominika, Winkler Gábor és még hosszan lehetne sorolni.

Az építészet világa rendkívül sokrétű, szerteágazó, és dinamikusan fejlődő ismeretanyagot jelent. Ebben a vibrálóan gazdag és gyorsan változó közegben könnyű eltévedni, ha csak találomra indulunk valamerre és ötletszerűen válogatunk. Ugyanakkor a mesterkurzus csak négy félévből áll, ami eleve leszűkíti az átadható tudás körét. A képzésünk emiatt tematikus. Meghatározott rendje van a félévek egymásra épülésének és maguknak a féléveknek is. A tematikus rend az építészet alapvető meghatározottságait veszi alapul, tér és idő, hely és kor fogalmait. Ennek megfelelően az első félév mottója a természet, a másodiké a falu, a harmadiké a város és végül, miután bejártuk a természetes és épített helyeket, a negyediké az idő.

A feladatok mindig az adott félév mottójához, tematikájához kapcsolódnak. Minden félévben egy vagy több tervezési feladat készül, azonkívül minden félévben zártkörű építészeti tervpályázatot is szervezünk melyek általában a hallgatók és mesterek közös munkájával készülnek. (Legutóbbi tervpályázatunk, mely a paksi művelődési központ rekonstrukciójára és bővítésére vonatkozott már az építési engedélyezési tervnél tart.) A tervezési munkákat kiegészítik azok az egyéb tárgyakhoz köthető feladatok, melyek célja a vizuális kifejezésmódok gazdagítása, a kulturális látókör bővítése, vagy akár a szóbeli, írásbeli képességek erősítése.

Négy éve indult a képzés, tehát még nagyon fiatal. Mint minden fiatal, keresi magát, keresi saját formáját, megszólalási módját. Szeretném, ha módja lenne mindezeket megtalálnia. Ha hosszú időt megélve szolgálhatná a mindig megújuló és tanulni vágyó építész fiatalságot.

Budapest, 2009. január 25.

Cságoly Ferenc